EGY KIS ZENE

Arany János:

Pázmán lovag

Vára öblös teremében Jár alá s fel bajnok Pázmán, Lépteit majd csillapítja, Majd megindul szaporázván: Lába, szíve egyre tombol, Visszadöng a tölgyfa padló: Udvaron áll, kész nyeregben, Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.   "Hova férjem, édes férjem? Ily korán, ily éhgyomorral? Panni! Gunda! Hol maradtok? Egy, kettő, a mézes borral! Menten itt lesz ( boldog isten! Még hajamba' nem volt fésű) - Ha egy percig vár kegyelmed, Lesz kalácsom, új sütésű."   Hallja Pázmán, elfordulva, Háza zengő fülemiléjét: Csak pirosló füle látszik, Az mutatja szenvedélyét: Feje búbján holdvilág van, Melyet érc-sisakkal föd be: Nem felel, csak egyszer-kétszer Kiköhent az őszi ködbe.   "Rossz idő van, édes apjok! Nem tanácslom...hűs a reggel"- Mond az úrhölgy és befordul, S visszatér nagy köpönyeggel: Várva, félve, tűrve, kérve Áll mögötte, hogy feladja: De bosszúsan tiltja hátrább Könyökének mozdulatja.   "Mire véljem, drága férjem? Honnan e rossz kedve márma? Nem aludt jól? Rosszul ébredt? Kénye ellen volt a párna? Én vetem fel, két kezemmel, Én puhítom minden este -" Szól, s mint harmat gyenge füvön, Remeg a szép asszony teste.   Indul Pázmán, meg sem állván Könnyes szemnek, rezgő szónak: De nem mindjárt leli nyitját (Sarka felől) az ajtónak. Néz utána egy-két percig Szegény ifjú asszony, Éva: Úgy nevetne! S úgy megsír, hogy!... Soha, soha ilyen tréfa.   Mikor aztán a küszöbnél Azt se mondja: "Isten áldjon!", Vas kezére omlik a nő, Csókkal hinti, hogy megálljon. De az fogja, visszadobja, Egyet mordul: "Vissza kígyó!" Ráfordítja a nagy kulcsot, S öve mellé szúrja:"Így jó!"   II.   Visegrádon a király van heverő sorral, Nem komoly tanácsot ül, nem hadi cselt forral, Nincsenek itt ma körötte nagyszakállú vének: De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.   Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmán, Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány. "Ki dörömböl? Ki csörömpöl?" - "Ismeri fölsége: Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége."   "Nosza hamar, a bolond! Ülj le ide, Rikkancs! - Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakancs - Légy te király, én pedig egyszerű kíséret: Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az ítélet!"   Összeszedi a bolond sete-suta képét, Úgy üli meg a király aranyos karszékét. - Odakünn az öreg, ha ki útját állja, Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.   "Megkövetem a király fölséges személyét: Nagy harag és nagy panasz nyomja szívem mélyét: Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat! Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!   Jöttek, uram, udvarodtól ifjú legények - -" "Mi dolog ez? S idehaza maradtak a vének?" "Nem az a baj, uram, király, más nekem a gondom: Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - -"   "Vadasodat megrohanták? Tilalomba törtek?" "Dehogy, uram! Annyi van ott, vigye el az ördög. Annyi a vad erdeimben, se szeri, se száma - De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége máma.   Este magyar lakomán szívet melegíténk, A királyért, a hazáért, poharat üríténk -" "Teleitták magukat? Összeverekedtek?" "Dehogy itták, dehogy itták! Szépen lefeküdtek.   Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást -" "S nem fizetik, ugye bizony, a vacsorát, hálást?" "Beste kura fi...zetésért látni a vendéget! Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!   Reggel uram, valamennyi útnak ered szépen, De az egyik visszaoson - ez a bajom éppen - Azt az egyet, uram, király, a radnai Szűzre! Megölöm - ha majd jutok is a gyehenna-tűzre."   "Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán: Ilyen eset még nem esett magyar ember házán: Útnak ered a vendég, visszaoson egyik: Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig."   "Átkozom is!...Nem vagyok én se bolond, se részeg: Hogy valaki jő-megy, azért gyilkos nem lészek: De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva... Ezer átok! Megölöm, megölöm azt, még ma!"   "Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán: Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám: Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla: Pedig, ugye, ritka eset volt ez eset nála?"   "Gyilkolom is! Uram, király, értse meg a szómat! Elrabolá földi kincsem és mennybéli jómat: Megcsókolta - úgy segéljen! - szemeim láttára: Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!"   "Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő - Meglakol a vakmerő, a semmirekellő! Tegyen a kar igazságot! Víjon veled szembe! Hogy is hívják? A neve se jut már eszembe."   "A nevét...azaz, hogy...azt nem tudom éppen! De talán meglelem felséged körében. - Ez az, uram! Itt van, uram: kutya egye máját!" - S kimutatá a lovag...magyarok királyát.   III.   Gyűl Visegrád kandi népe, Férfi és nő, agg és gyermek: Valami lesz a vár alján, Hogy sorompót, sátort vernek: A poroszlók ütlegéért Nem adják e mai látást: Otthon macska ül a padkán, Ütheti a kő a rántást!   Kapu kondul, szárnya fordul, Lobog a toll, a kürt harsan: Jó vitézek, harcra készek, Mind lejőnek, gyűlve gyorsan. Zárt sisakkal két levente Olyan, mint a kéményseprő, Ujjal mutat rá a gyermek, Ölbe sír az aprócseprő!   "Félre, félre...pálya mérve! Fék szorosan! Lándzsa szögbe! Jól vigyázz...fuss! - Futnak aztán, Dobog a föld, mintha nyögne: Fogy a térség, nő az ember, Paizs, dárda összeroppan: Hátracsuklik a jó Pázmán, S úgy leszáll, hogy szinte puffan.   "Talpra bajnok! Semmi, semmi: Túlugortál a veszélyen -" Szól amaz, felütve siskát: A király az: éljen! éljen! - "Éljen!" - mondaná a harcfi, Amint szeme könnybe lábog, De szavak helyett vére buggyan, S vérrel együtt három zápfog.   "Isten engem! - a király mond -, Nem akartam, jó levente: Három ily fog! Aranyt érő! És még bírta volna, nemde? Három ily fog! Úgy sajnálom, Nem mondhatom ki eléggé: Jó szerencse, ha ezúttal Közte nincs a bölcsességé.   De hogy, íme, jó tanáccsal Fűszerezzem e kis tréfát: Másszor ülj honn, ha bajod nincs, És becsüld meg jobban Évát." Így a fölség: de tanácshoz Kalácsban se lett adósa: Három fogért, három falu Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.   Vígan kocog haza Pázmán, Tarsolyában kutyabőre: Ám szekérrel asszonyához Vásárfia ment előre. Kérdi Éva ezt is, azt is - Úgy jő neki, mint egy álom -, De a férje mind ezt hajtja: "Tartsa isten jó királyom!"

Arany János:

Endre királyfi

"Mit kötögetsz, mit fonsz selyem-arany szállal, Én szép feleségem, Johanna királyné? "Neked, uram, látod, hímezék palástot Koronázó napra: zsinórt vetek arra." Mosolyog az asszony, de csak szeme, szája. - "Endre fiam, félek: gonosz itt a lélek." Gyanús szeretet az, sohase visz jóra: Nápolyba, vitézek! Bosszúra, bosszúra!   "Fiam, édes Endrém, nincs e dolog rendén: Jer vissza hazádba, szép Magyarországba." "Nem, anyám: meghalnék, szívem kiszakadna: Szeret is Johanna, mint a maga lelkét: Hímezte palástom selyem-arany szállal, Rá mentekötőt is gyenge tíz ujjával." Hímes szeret az, sohase visz jóra: Nápolyba, magyarok! Bosszúra, bosszúra!   Búcsút veve anyja, Erzsébet királyné: "Íme, az ujjadra köves, arany gyűrű, Felvonom azt mindjár': s méreg, acél nem jár: Ősz remete adta, pápa megáldotta." - "Lakol is hát nékem, asszony-feleségem, Mind, ki az udvarnál gonosz ellenségem!" Bolond bátorság az, sohase visz jóra: Nápolyba, vitézek! Bosszúra, bosszúra!   Kulcsos Averszához, daliás nagy garral, Az egész udvarral, megy Endre vadászni. Fogadá ott sokszor éjjeli szállásra, Lakoma-, hálásra egy régi kolostor. "Édes uram, most is ott legyen a háló." Veti azt Endrének a sok lesben álló. Rettenetes éj ez, sose virrad jóra: Nápolyba, magyarok! Bosszúra, bosszúra!   Meghitt kamarása szólítja ki Endrét Éjjeli órában, felesége mellől: Nosza, csak rátámad kívül a zsiványhad, Megfojtani kézzel, másképp sose vész el. Lehányja magáról gyilkosait karja, S hogy nyitni akarja, nem nyílik az alvó. Áruló szeretet sohase visz jóra: Nápolyba, vitézek! Bosszúra, bosszúra!   Másnap egész udvar régi kolostorbul Vígan hazafordul palotás Nápolyba: Szép Endre királyfit holtan, temetetlen Leli majd a kertben, aki elébb rányit: Szorítva nyakára egy drága zsinór van Zöld selyem fonálból, fényes arany szálból, Gyilkos szeretet volt, búra vive, búra: Nápolyba, magyarok! Vérbeli bosszúra!

Venezuela-a természeti csoda

 Az ősi legenda szerint, amikor Isten a világot teremtette, az oktondi ördög mindenbe beleszólt. Ám olyannyira belefáradt az örökös okvetetlenkedésbe, hogy a hatodik napon elaludt. Isten akkor teremtette Venezuelát, s adott néki ezerféle kincseket: nemesfémeket, töméntelen vasat, kőolajat és a majdani turistáknak is kedveskedve, lélegzetelállítóan gyönyörű tájakat. Venezuela Dél-Amerika északnyugati részén terül el, nyugati és a Karib-tenger menti északi tájait - egészen a Paria-öbölig - az Andok láncai hálózzák be. A hegyvidékeket őserdő borítja. A hatalmas félszigetekkel tagolt tengerpart mentén vonuló hegységtől délre, az Andok és a Guyanai-hegyvidék között található az Orinoco-medence kiterjedt alföldje, amely földünk egyik legtipikusabb szavannája. Legfontosabb vízgyűjtői az Orinoco (2400 km), valamint a Caroni (880 km) és a Caura (720 km). Az éghajlat a Guyanai-hegyvidéken egyenlítői, az Orinoco mentén trópusi szavanna, míg a hegyek közötti medencékben szavanna és szubtropikus mérsékelt területek váltogatják egymást. Az évi középhőmérséklet 19-27oC között váltakozik, függően a tengerszint feletti magasságtól. Az átlagos csapadék mennyisége az egyenlítő környékén 3000 mm fölött van, a szavannákon 1200-1500 mm, s a legkevesebb eső (500-600 mm) a tengerpartokon hull. Venezuelát 1498-ban fedezte fel Kolumbusz, s alig egy esztendő múltán földjén már megjelentek a gyarmatosító spanyolok. Fontossága a 17. század elejétől a kakaókivitel okán jelentősen megnőtt. Venezuela volt a legelső spanyol gyarmat, amely fellázadt (1810-ben), majd néhány esztendőn keresztül Kolumbiával és Ecuadorral föderációt alkotott. 1830-tól független állam. A 19. század második felében megkezdte erőszakos behatolását előbb az angol, majd az amerikai tőke - mindenekelőtt a rendkívül gazdag olajkincsre fájt a foguk. Az első világháború után az amerikai olajtársaságok már jelentős szerepet játszottak az ország gazdasági életében. Viharos évtizedek következtek a venezuelai belpolitikában, amely máig is tart: napjainkban a populista diktátor, Chavez elnök meghökkentő kijelentéseivel és még meghökkentőbb rendeleteivel gyakorta szerepel az újságok első oldalain.

vissza a címoldalra